Laine

„Szeret… Nem szeret, szeret, nem szeret” – mormoltam félhangosan a szavakat. A hazaút a buszmegállótól túl hosszúnak és unalmasnak ígérkezett, ezért néhány méhecskével megküzdve letéptem pár virágot az út menti burjánzó bokorról. Kicsit csaltam, túl sok szirom volt a virágon, ezért egyszerre többet is letépkedtem. Visszafordultam. A sötétszürke járdán itt-ott lila szirmok voltak.  Úgy a negyedik virágnál járhattam. Az utolsó szirmoknál jártam. „Nem szeret…” – Felsóhajtottam, eldobtam az megkopaszított virágot, és a következőt vettem a kezembe. Hát persze. A virág nem hazudik. Bár én is ilyen őszinte tudnék lenni. Hajlamos vagyok szép, de hamis álmokba ringatni magam. Idegesen tépkedni kezdtem a következő vadvirágot, közben elgondolkodtam azon, hogy igazából mit is várok.  Az én „lovagom”, Daniel, a suli egyik leghelyesebb sráca volt, gazdag, jóképű, és persze totál bunkó. Mentségére szóljon, hogy amikor beszélgettünk, egyáltalán nem volt az. A barátnőim, mikor meghallották kivel beszélgetek újabban, teljesen lesokkoltak. Tisztán emlékszem Alice szavaira. „Te és Daniel McGregor? Felejtsd el Laine!” Igaza volt. Tudom, hogy nem úgy értette, ahogy én. Ő azért gondolta, hogy nem érdemes, mert a srác, hmm, mondjuk úgy, hogy túl magabiztos. Na jó, inkább egoista, és csak magára gondol. De én egyszerűen képtelen voltam feladni. Ugyan hogy adhatnám fel, mikor már három éve is odáig voltam érte? Már akkor is alakult köztünk valami, de aztán hirtelen abbamaradt és én jól emlékszem miért. Miattam. Nem értem annyit neki, hogy küzdjön értem. Vagy csak le akart fektetni, de mivel elég jó kapcsolatai vannak, gyorsan értesült arról, hogy nem az a fajta lány vagyok. Vagy talán bennem van a hiba. Sőt, ez több mint valószínű. Nem vagyok elég csinos hozzá, elvégre nem vagyok az a modellalkat. Ennek ellenére – még mindig meglepődöm ezen – volt már nem is egy barátom. Persze, nem valami hosszú kapcsolatok voltak, de én mindig jól éreztem magam, és amit még jobban furcsállok, hogy mindig én szakítottam. Mondjuk, ez lehet azért is, mert nem hagytam a srácnak elég időt, hogy rájöjjön, egyáltalán nem vagyok barátnő alapanyag. Épp az utcánkba kanyarodtam be, mikor az utolsó szirmot is letéptem. A végeredmény ugyanaz, mint az előzőnél. Mérgemben a földre hajítottam a maradék virágot, és dühösen szaladni kezdtem. Mint egy óvodás… Bevágtam magam után a kaput, és felszaladtam a lépcsőn, majd megálltam, és mélyeket kezdtem lélegezni, hogy lenyugtassam magam. Nem akartam, hogy apáék észrevegyék, feszült vagyok. Erőteljesen lenyomtam a bejárati ajtó kilincsét, és beléptem az előszobánkba. – Sziasztok! – apa a szobájában dolgozott, amíg anya a konyhában sündörgött, ahonnan kellemes illatfelhő szállt felém. A konyhába sétáltam. – Hmm, anya mit főzöl? – Egy puszit nyomtam az arcára, közben kíváncsian belenéztem a fazékba, majd elfintorodtam. – Sóskát. A kedvenced! – Rám kacsintott, és arckifejezésemen elnevette magát. – Ne aggódj, rád is gondoltam, van itt egy kis tükörtojás, és az illat, amit érzel, az fasírozott. – Erre egy kissé felderültem, majd a szobám felé indultam. Anya megállított. – Minden rendben? – Túl jó emberismerő volt, de én annál is jobb sumákoló. – Persze! –Villantottam rá a legmeggyőzőbb mosolyomat. – Megyek, ledobom a cuccaim! – Anya bólintott, és rám mosolygott. Úgy látszott, sikerült meggyőznöm – vagy csak kegyelemből elengedett. A szobám felé vettem az irányt. Mikor beléptem, a székemre hajítottam a táskám, és beledőltem az ágyba. Nem, nem vagyok jól. Daniel már négy napja nem keres, nem ír rám, még csak köszönni sem köszön az iskolában. Pedig minden szünetben kirángatom a folyosóra a lányokat, hátha összefutok vele. Még jó, hogy Laslievel barátok, aki történetesen az osztálytársam, így néha a termünk felé viszi az útja, bár ez nem fordul elő gyakran. Talán így jobb is, ahogy mondani szokás, ő és én, nem tartozunk egy világba. Bele kéne törődnöm, de képtelen vagyok rá. Képtelen vagyok, amíg egy szikrányi esélyt is látok kettőnknek. Hanyatt feküdtem az ágyon, és a plafonon lévő kis foltocskát kezdtem figyelni. A gondolataim az iskolára vándoroltak. Az osztályban én vagyok a dilis lány. Néha kicsit hiperaktív, őrült, de szeretnivaló lány. Pont a haver kategóriába tartozom. El kell ismernem, nem én vagyok a legnőiesebb teremtés a világon, de azért nem menthetetlen a helyzetem. Plusz, ha Daniel megszeret, legalább önmagamért szeret. Egy pillanatig se próbáltam megjátszani magam előtte – igazából más előtt se – ez nem az erősségem. Olyan vagyok, amilyen, ha ezt nem tudja elfogadni, nem én vagyok a megfelelő a számára. Bezzeg ő, ő tökéletes. Semmi hibát nem találok benne, azon kívül, hogy néha egy kicsit egoista. De hát, ha van mire, akkor miért ne? Igazából irigyelem az olyan embereket, akiknek ennyi önbizalmuk van. Én – a feltűnően vidám személyiségem ellenére – soha nem voltam egy magabiztos lány. Mindig is kétségeim voltak magammal szemben, és olyan elvárásokat állítottam magamnak, amit nem tudok teljesíteni. Talán ezért is van az, hogy egy részem gyűlöli önmagát… Továbbfűztem a gondolataimat, aztán szépen lassan elcsendesültek azok is.

Kinyitottam a szemem. A szobában félhomály uralkodott, elég későre járhatott. Hirtelen tágra nyíltak a szemeim, és a telefonom felé kaptam ijedtemben, ami a zsebemben pihent. Kiráncigáltam, és hunyorogva leolvastam az időt. 17:32. Holnap fizika dolgozat, muszáj átnéznem legalább egy-kétszer. Kikászálódtam az ágyból, mire a gyomrom türelmetlenül kordúlt egyet, jelezve, hogy fontosabb dolgom van, mint a fizika házi feladat. Ásítozva a konyha felé támolyogtam, és szedtem magamnak egy-két húst, és egy tükörtojást, majd leültem az asztalhoz. Anya sétált be az ebédlőbe. – Nem akartalak felébreszteni, fáradtnak tűntél. Jó étvágyat! – rámosolyogtam. – Köszönöm – Tényleg fáradt voltam. Az utóbbi napokban nem igazán sikerült kipihenni magamat. Igaz, ez az én hibám, túl sokat olvasok, meg irkálok, és persze agyalok. Az állandó töprengést nem tudom abbahagyni, mindig keresem a velem történt dolgok okait. Lehet, hogy filozófusnak kéne mennem. Csendesen ettem az ebédet – már inkább vacsorát – mikor eszembe jutott, hogy a fizikán kívül ma még más tennivalóm is van. Két hete járok futni, mindig is voltak fenntartásaim az alakommal szemben. Többen mondták, hogy úgy jó, ahogy van, de nem miattuk csináltam. Magam miatt. Azt szeretném, hogy mikor tükörbe nézek, elégedett legyek, ne süssem le rögtön a szemem. Na jó, talán egy kicsit Daniel miatt is szeretném. Az irodalom óra jutott az eszembe, és Forbes tanárnő szavai „Plátói szerelem a távolról csodálás, amikor beletörődsz, hogy nincs esélye annak, hogy megszerezd azt a személyt, akibe szerelmes vagy, de mégsem tudod elfelejteni.” Szegény Petrarca, most valahogy jobban tudok azonosulni vele. Lehet, hogy ha „kicsit” előbb születek, tökéletes lelki társam lenne, de nem panaszkodhatom, nagyon jó barátnőket kaptam, mindegyik más-más, kiegészítik egymást, de mégis páratlanok. Alice például, visszahúzódó, kedves, halk, de tudja, mikor kell beszélni. Rebecca az ellentéte, hangos, őrült, vad, beszél, ha kell, ha nem. Eloise, az „ikertestvérem”, ugyanolyan mint én, teli van szeretettel, bolondos, nevetgélős, de leginkább hihetetlenül makacs. Ebből vannak a nagyobb veszekedéseink, de mivel túl fontos nekem ahhoz, hogy elveszítsem, mindig bocsánatot kérek, még ha nem is az én hibám. Pedig én sem vagyok az az engedékeny típus. Sőt! Rajta kívül mindenkinél makacsabb vagyok. Beismerem, egy újabb rossz tulajdonságom, bár ez néha a hasznomra van.

Damon

Hetykén sétáltam a főúton. Unalmamban képes voltam kijönni, ezek közé az emberek közé, de már bánom is. Előttem egy-két méterrel sétált – inkább lebegett – egy szerelmespár, aki másról nem tudott beszélni, csak hogy mennyire imádják egymást. Ha nem kerülném a feltűnést, egy pillanat alatt feltépném a torkukat. Kevesebbért is öltem már embert. Daubs egy kisváros, telis-tele idióta vidékiekkel. Legszívesebben itt hagynám ezt a porfészket. Az emberek furák, régimódiak, a lányok rámenősek, a fiúk nyápic bájgúnárok, más szóval ez a tipikus vidéki élet mintapéldája. Még nem találkoztam egy említésre méltó emberrel sem. Nem tudom felfogni, minek is jöttem ide. Ez egy szar hely, és még lepukkant is. Például az nem valami bizalomgerjesztő, hogy az ember csütörtök este semmit nem tud csinálni. Bánom is én! Az nekik probléma, ha nem tudnak lekötni. Ha unatkozni kezdek, abból sosem sül ki jó. Unottan néztem fel egy fekete kovácsoltvas lámpára, ami körül rengeteg apró molylepke körözött. Tovább sétáltam a főúton, míg el nem érkeztem egy kereszteződéshez. Egyenesen a főúton mehettem tovább, balra egy mellékutcába, jobbra pedig az országúthoz lehetett kimenni. Jobbra néztem. Az erdő felé. Mennyire taszítja az embert egy ilyen sötét hely, én mégis oda vágytam. Elvégre a sötétség teremtményei közé tartozom. Tovább folytattam ez utam a főúton. Az utca fénylett az eső miatt. Nem rég állhatott el. Végigsimítottam a hajamon. Csurom víz vagyok, de annyira le voltam foglalva a gondolataimmal, hogy észre sem vettem, mikor az esőfelhő elvonult felettem. Furcsa. Hirtelen megálltam. Valami volt a járdán. Leguggoltam, hogy jobban szemügyre vehessem. Még csak meg sem kellett erőltetnem a szemeimet, ahogy lehajoltam, rögtön láttam, hogy mik a lila kis foltocskák. Szirmok. Felvettem, és megszagoltam őket. Ez az illat… Az izmaim elernyedtek, és elengedtem magam. Kiélesedtek a fogaim. Egy pár pillanat múlva észbe kaptam, és lassan felálltam. A járdára meredtem. A kis lila foltok jelzőlámpákként mutatták az utat. Önkéntelenül elindultam.

Laine

Elgondolkodva léptem ki a zuhany alól. Holnap péntek, ami azt jelenti, hogy nehéz napunk lesz. Hál’ istennek sikerült összekaparnom egy hármasnyi tudást fizikából. Beléptem a szobámba, és megborzongtam. Kell nekem nyitva hagyni az ablakot. Valamiért betegesen ragaszkodtam ahhoz - egészen addig, míg teljesen meg nem fagytam -, hogy esténként kinyissam az ablakot. Megnyugtató volt hallgatni a kinti csendet. Kivéve, mikor Pickard, Mrs. Ballsgort tacskója úgy döntött, hogy egész éjszaka beszélgetni fog pár utcabeli kutyával. Odaléptem az ablakhoz, kibambultam az ablakon, közben a kilincsért nyúltam, de félúton megállt a kezem. Valaki ott állt. Esküdni mertem volna. Az előttünk lévő lámpa nem világította meg az idegen arcát, de az agyam minden apró részletét gondosan elraktározta. Kábé úgy 180-190cm magas, izmos, fekete bőrdzsekis, fekete hajú fiú – vagy férfi? – állt a házunk előtt, és az ablakom felé fordult. Aztán eltűnt. Mindez egy másodperc töredéke alatt történt. – Ez az Laine, már képzelődsz is! – idegesen nevetve fordultam el az ablaktól, és kilépkedtem a szobából. Kimentem a konyhába bekaptam néhány falatot. Lassan ettem a szendvicset, szinte félelmetesnek tűnt azonnal visszamenni a szobámba. Mikor még kisebb voltam, arról álmodoztam, hogy egyik este a szőke herceg fehér lovon kavicsokkal kezdi dobálni az ablakom, én kinézek, és azt látom, hogy egy rózsacsokorral és egy „Szeretlek” feliratú táblával és mosolyog rám. Persze, ez már rég volt. Mostanra azt akarom, hogy egyik pillanatról a másikra tűnjön fel, kapjon az ölébe, és csókoljon meg. Felkaptam egy üveg vizet a konyhapultról, és a szobám felé vettem az irányt. Talán ez hülyeség, de én akkor is örülnék neki. Elvégre a férfi az férfi. Kell, hogy legyen akarata. Bár, a mai világban csodálnám, ha találnék ilyet. Ledobtam az ágyra a vizet, és bekapcsoltam a laptopom. Az ágyra vetettem magam egy ceruzával, és egy kis kékeszöld könyvecskével, az én legjobb barátommal. Kinyitottam, majd írni kezdtem:

„Kedves Naplóm!

Ma egy eseménytelen napon vagyok túl, leszámítva azt, hogy azt hiszem hallucináltam. Épp az ablak előtt álltam, mikor egy másodpercre – vagy még annyira se – egy alak villant fel a házunk előtt… Mivel az emberek nem tudnak egyik pillanatról a másikra eltűnni, kétlem, hogy ez valóban megtörtént. Mostanában elég kialvatlan vagyok, biztos csak emiatt történt. Ma átjöttek Rebeccáék, és sütöttünk tortát a bálra. Remélem, hogy nagyon jól fog sikerülni, és egyik barom sem rontja el. Bár, ezt biztos, hogy nem fogom hagyni. Elvégre, én vagyok az egésznek az összefogója. Én vagyok az osztályunk Ms. Problémamegoldója. Úgy érzem, egész jól megy. Óh, még semmit nem írtam Danielről. Hogy is feledkezhettem meg róla? Igazából, semmi változás, nem hallottam felőle négy napja, és nem mondom, hogy nem esik rosszul. Kezdek aggódni, hogy ugyanaz fog történni, mint tavaly, de túl büszke, vagy inkább túl félénk vagyok, hogy én kezdeményezzek. Lehet, hogy jobb is így. Megint túlságosan beleéltem magam. De a „jeleket” mire véljem? Áh, valószínű, hogy ezeket is beképzelem magamnak. Kezdek nevetségessé válni. Ugyan mit tehetnék?”

Elgondolkozva csuktam be a naplómat. Talán jobb lenne, ha tényleg kiverném Danielt a fejemből. Így mindenkinek jobb lesz, mindenki marad a saját világában, senki nem fog sérülni. Felültem, és az asztalom felé néztem. A gépem türelmesen várta, hogy beírjam a jelszót. Ráhuppantam a székre, és villámgyorsan begépeltem a szavakat.

Damon

Ez meleg volt! Az izgalomtól lihegve álltam a főút melletti fák sötétjéban. Az a lány pont akkor nézett ki, mikor az ablaka alatt álltam. Remélem elég gyors voltam. Kisimítottam fekete hajamat a szememből, és próbáltam felidézni a lányt. Sötétbarna haj, nagy barna szemek. Egy szál törölközőben nézeget kifelé az ablakon. Ez szinte már felhívás keringőre. Próbáltam minden erőmmel megállni, hogy visszamenjek, de mégis visszafordultam. Muszáj látnom. Csak még egyszer. Nyitva van az ablaka, csak belesek rajta, beszívom az illatát, belekóstolok… – Nem! Eszedbe ne jusson! – suttogtam magamnak. – Miért ne? Csak kitörlöd az emlékeit, és továbbállsz – mormolta egy hang az agyamban. De én nem akartam továbbállni. Elegem volt a folytonos költözködésből. Egyszerűen csak élni akartam a saját életem, feltűnésmentesen. Pont ezért jöttem ebbe az unalmas, szürke városkába. Megálltam a halványsárga kerítés előtt, és felnéztem az ablakra. Bent félhomály uralkodott, valószínűleg egy kislámpa, vagy egy számítógép adta a fényt. Hangtalanul felmásztam a kerítésre, és a sarkaimra guggoltam. És igen, ott volt Ő. Csöpögött a hajából a víz a térdére, mosolyogva nézett egy kis fehér laptopot, majd elnevette magát. Megdöbbentem. Rég nem hallottam már ilyen őszinte, tisztán csengő nevetést. Meg kell ismernem őt. Hátrálni kezdtem, és leugrottam a kerítésről még mindig őt nézve. Aztán minden jel nélkül elkomolyodott, és az arca zavart volt. Az ablak felé fordult. Ha dobogna szívem, most biztos megállt volna. Abban nem voltam biztos, hogy az előbb meglátott, de most biztosan. Láttam a szemében a meglepettséget, és a kíváncsiságot, de – amit később az úton sétálva furcsálltam – félelmet nem. Ugyan ki ne ijedne meg egy sötét alaktól az ablaka alatt? Ez a lány vagy abnormális, vagy… Vagy ki tudja? De ahogy ezen merengtem, már tudtam, hogy Ő az enyém lesz.

Laine

Kinyitottam a szemem. Elég világosnak tűnt ahhoz, hogy elkezdhessek aggódni. Az iskolába való beérkezésemet tökéletesre fejlesztettem. Általában töredékmásodpercekkel a tanár előtt száguldottam be a terembe, de azért néha előfordult, hogy utána. Hunyorogva rápillantottam a telefonom órájára. 6:17. Kivételes nap, amikor nem aludtam el. Ez furcsa, pedig éjszaka alig bírtam aludni. Talán hajnali három fele nyomhatott el az álom. Egészen odáig a furcsa alak járt az eszemben. Vagy nagyon jól hallucinálok, vagy tényleg ott volt. Én inkább az előbbire szavaznék. Eléggé szürreálisnak tűnt. Remélem, azért ma este is fogok ilyet hallucinálni. De mi történt velem? Képzelődtem egyáltalán már valaha? Ahogy felültem, és lassan kikászálódtam az ágyból, kirázott a hideg. Ma se lesz nagy forróság az biztos. Két hatalmas ásítás között kitámolyogtam a fürdőszobába, ahol lassacskán összeszedtem magam. A konyhában már egész frissnek éreztem magam. Kayley már a csöngőn lógott, apa kiszólt a szobájából, hogy siessek, erre felkaptam a tízóraim, a táskám, és a kabátom, felhúztam a cipőm, és kifele vettem az irányt. Kay toporzékolva állt a kapunk előtt. Hát igen, a türelem nem az erőssége. – Végre, hogy itt vagy, azt hittem, már ki sem jössz! – kezdett rá szemrehányóan. Az ablakom előtti járda felé bámultam, ahol tegnap azt a fura idegent láttam, ha egyáltalán láttam. – Hahóóó! – Kayley rikácsolása sértette a fülem. – Figyelek! – mondtam ártatlanul sugárzó tekintettel. – Akkor indulás, szedd a lábad csajszi, lekéssük a buszt, márpedig én ilyen cipőben – mutatott a lábain lévő fegyvernek minősülő magas sarkúkra – nem fogok szaladni! – elmosolyodtam.

Miközben Kayley a tegnapi pasizási kalandjairól mesélt, azon gondolkoztam, hogy vajon tényleg képzelődtem-e. És ha nem, miért kezelem ilyen lazán? Miért nem tör ki rajtam valamiféle pánik, vagy legalább egy kis ijedtség, amitől normálisnak érezném magam? Azt hiszem ez ebben az esetben teljesen indokolt lenne. Mert ugyan mégis, mi van, ha egy szatír leste ki a következő áldozatát? Na jó, ezen a lehetőségen még én is elborzadtam. Kétlem, hogy ez így lenne. Mindenesetre, egyáltalán nem féltem. Ebben a percben elhatároztam, hogy senkinek sem szólok a rejtélyes idegenről – már ha létezik. Ha én furcsállom, hát más minimum őrültnek gondolna. Nem csodálom. Én is annak gondolnám magamat. Bár tudnám valahogy bizonyítani, hogy nem képzelődtem. Legalább magamnak. Ez egyfajta visszajelzés lenne, hogy nem őrültem meg. Mi van, ha mégis? Ezen nem voltam hajlandó tovább gondolkozni. Az a férfi ott volt, és pont. Ennyire nincs élénk fantáziám. – Laura! Figyelsz te egyáltalán rám? – összerezzentem – Persze… Andrewről meséltél, ugye? – Rosszallóan csóválta a fejét. – Andrewval már több mint 2 hónapja szakítottunk. Ő egy szemét. Anthonyről volt szó, ha érdekel. – Fintorgott rám. – Egyébként, ha már róla van szó, Anthony biztos megmondaná, hogy mi a bajod. Tudod, pszichológusnak készül. – Közben megérkeztünk a buszmegállóba – Nincs nekem semmi bajom! – Kayley vállat vont. – Hát, a te dolgod. De én a helyedben felkeresnék egy specialistát. – Felnevetett. Vele nevettem én is. Tudtam, hogy nem mondja komolyan.

Sietve kapkodtam a lábaim fel a lépcsőn. Még egy emelet, és célnál vagyok. – Csak el ne ess! – ahogy a fejemben kimondtam a szavakat, lecsúszott a lábam a következő lépcsőfokról. Megkapaszkodtam a hozzám legközelebb lévő dologban, és az utolsó pillanatban visszarántottam magam. Felsóhajtva, kisimítottam a hajamat az arcomból, és felnéztem, aztán megdermedtem. Daniel állt nevetve előttem. – Te tényleg ennyire ügyetlen vagy? – Fülig vörösödtem. Körülbelül tízszer eshettem el előtte csak idén. Mellékesen hozzátenném, hogy három napja kezdődött el az iskola. – Szia! – Mondtam zavaromban a még mindig vigyorgó fiúnak. Ökölbe szorítottam a kezem. – Jól mulatsz? – miután nem érkezett válasz, csak hahotázás, kisvártatva keserűen megszólaltam – Örülök. Akkor szia. – Közönyösen továbbindultam a lépcsőn, ahol visszhangzott a nevetése. A szívem fájdalmasan sajgott. Nem azt vártam, hogy az ölébe vesz, és felvisz a gyengélkedőbe, de azért egy kis aggódás jólesett volna. De ő csak nevetett. Kinevetett engem. Megálltam egy ablak előtt, és a könnyeimmel küszködve néztem a legördülő esőcseppeket. A kezembe temettem az arcom. „Nem!” Végigsimítottam a hajamon, és a radiátorra támaszkodtam. „Nem vagyok gyenge. Nem hagyom, hogy eltiporjon. Én… Én jól vagyok!” Aztán tágra nyíltak a szemeim. Ébenfekete haj. A férfi az ablak előtt állt az utcán, és nyilvánvalóan engem nézett. Deja-vum támadt. Kitéptem az ablakot, és derékig kihajoltam, egy pillanattal később realizálódott bennem, hogy a másodikon vagyok. Az ismeretlen ismerős hátat fordítva nekem elindult az ellenkező irányba. – Hé! Hé, várj! – Biztos vagyok benne, hogy meghallotta, de nem fordult vissza. Bekanyarodott egy szűk utcába, és eltűnt. Akkor tehát nem képzelődtem. De ha mindez valóság, vajon mit keresett a házunk előtt? A félelem enyhe villáma söpört rajtam végig, de aztán eltűnt. Az osztály felé indultam.

Damon

Rágyújtottam, és mélyet beleszívtam a cigibe. Megint észrevett. Kiabált, hogy várjak, de nem tettem. Ugyan mit mondtam volna? Hé, ki akarom szívni a véredet, de előtte persze dugni egy jót. Nem is rossz ötlet. Világhírű voltam a meggyőzőképességemről. Ő is valószínűleg olyan buta liba, mint ebben a városban az összes lány, igazából nem is értem minek pazarolom rá az időmet. Talán mert unatkozom… Mindegy, akkor is meg akarom ismerni őt, és azt a seggfej srácot is, aki kiröhögte. Éreztem a lány érzéseit. Elkeseredettség, szégyen, és vágyakozás. Csak nem a szerelme? Nevetséges, hogy ezek a mostani lányok milyen ideállal rendelkeznek. Vállat vontam, és gúnyosan elmosolyodtam. Tehát mégsem más, mint a többi. Ő is egy edény, akit hamarosan kiürítek. Szinte sajnálom a csini pofiját, lehet, hogy azt megtartom. Nevetni kezdtem, és újabbat szívtam a cigarettába. Éhes lettem a gondolataimtól. Egy középkorú férfi sétált el előttem. Közömbösen végigmértem. Beleástam a gondolataiba. Család, munka nincs, ráadásul egy perverz disznó. Elfintorodtam a képektől a fejében. – Mit nézel seggfej? – Mordult rám. Elvigyorodtam. – A reggelimet. – Meglepve rám nézett. Nem ilyen választ várt, az biztos. – Mit mondtál? – Hmm, még süket is, nem lesz valami finom falat. A nyakán lévő ütőeret figyeltem, ami ütemesen lüktetett. A férfi idegesen hátrálni kezdett. – Te beteg vagy, haver! – Eldobtam a cigarettát, és felé indultam. – Szóval most már haver. Eddig seggfej voltam. – A férfi hangosan nyelt egyet, és gyorsított a hátráláson. Lassan elkezdtem felé közelíteni kezdtem, és végül teljesen beterítettem a látóterét. Őt nem fogom megigézni. Nem érdemli meg, hogy nyugodtan haljon meg. Mélyen a szemébe néztem, mire abbahagyta a hátrálást, de továbbra is reszketett. Az utolsó szava a rohadék volt.

Laine

Az iskola végre véget ért hét szörnyen hosszú óra után. Ráadásul ki sem mozdultam a termünkből, mert rettegtem attól, hogy Daniellel találom szemben magam. Mikor végre a szabadlevegőn voltam, fellélegeztem. A buszmegálló felé indultam. Vajon meddig fog ez így menni? Mert nem tudom, meddig bírom még. Meddig hagyom még, hogy ennyire megalázzon? De mit tehetnék? – Csatlakozhatom? – Szólalt meg mellettem egy mély hang.Összerezzentem, majd jobbra néztem. Ő volt az. Meglepetésemben szólni sem tudtam. Szerencsére, ő megtette ezt helyettem. – Jól sejtem, hogy mi már találkoztunk, igaz? – Meredten néztem rá, és kimondtam a legelső dolgot, ami az eszembe jutott. – Ugye most nem hallucinálok? – Hangosan felnevetett. Úgy látszik, szórakoztatónak találta az ijedtségemet. – Nem, nem hinném. Szerintem, nagyon is jól látsz. – Nyeltem egy nagyot. – Akkor… – Rám mosolygott. – Igen, engem láttál a házatok előtt kedves… - Egy pillanat után ráeszméltem, hogy a nevemet kéne mondanom, így hát nagy nehezen kinyögtem, és odavontattam a kezemet. – Nagyon örvendek Laine! Az én nevem Damon. – Te jó ég! Most csókolta meg a kézfejem. Fülem tövéig elvörösödtem.

Egy ideig némán sétáltunk egymás mellett. Végül ő törte meg a csendet. – Gondolom kíváncsi vagy, miért álldogáltam a házatok előtt. – elgondolkodtam – Nem, én igazából arra lennék kíváncsi, hogyan tűntél egy egyik pillanatról a másikra. – Elmosolyodott – Gondoltam, azzal jobban megijesztelek, ha ottmaradok és bámullak még egy kicsit. – kérdőn néztem rá. – Azt hittem, legalább megpróbálsz meggyőzni, hogy nem vagy egy perverz leskelődő. – Hangosan felnevetett. – Hogy én? Kukkoló? Ne nézz ilyen gonosznak. – Rám mosolygott, de a szemei komolyak maradtak. A félelem enyhe hullámai söpörtek végig rajtam. Valamiért veszélyesnek éreztem a fickót, pedig itt sétáltam fényes nappal a város legzsúfoltabb helyén vele, szóval nagy valószínűséggel semmit nem árthatott volna nekem. – Miért is ne nézhetnélek annak, nem ismerlek eléggé, hogy bizton elhihessem az ellenkezőjét. – Maga elé nézett, és mosolygott – Jól érvelsz, egész okos vagy. – megvillantak a szemeim. – Bocsánat, hogy kiábrándítottalak, ha egy kisvárosi fruskára számítottál. – Hangosan felnevetett. – Éles a nyelved, kislány. – Forgattam a szemeimet. – Na mindegy, térjünk vissza az eredeti témához. Szóval, hogy tűntél el csak úgy? És, ha már itt tartunk, minek kukkoltál? – Mondtam kihangsúlyozva az utolsó szót, aztán oldalra fordultam, hogy a szemébe nézhessek, hogy lássam igazat mond-e, csakhogy ő már nem volt ott. Valaki megkocogtatta a vállam a másik oldalon. Meglepetten fordítottam arra a fejem, majd egy fekete szempárral találtam szembe magam, ami maximum öt centire volt az arcomtól. Megesküdtem volna, hogy ott sétált a másik oldalamon, tőlem úgy másfél méterre egy pillanattal előbb. A szemem sarkából végig figyeltem. Hátrahőköltem, és ő nevetve továbbsétált, mire én követtem. – Elég lesz ennyi az első kérdésre? A másodikra, hmm. Hát, csak ott álltál egy szál törölközőben, és vétek lett volna nem nézni egy ilyen gyönyörű lányt. – Odaértünk a buszmegállóba, de ő nem állt meg, csak intett, hogy kövessem. – Szóval egy ingyen sztriptíz reményében álltál meg. – Átkoztam azt a napot, amikor úgy építették meg a szobám, hogy bárhol öltözzek is, mindenhol páratlan belátás táruljon az utcán bámészkodók szeme elé. Elvigyorodott. – Ha szélsőségesen akarunk fogalmazni, akkor igen. De – eközben egy lépéssel közelebb jött – ne csak a rosszat lásd meg az emberben. Vehetnéd bóknak is. – Gúnyosan elmosolyodtam. – Óóó, megtiszteltetés kedves Damon, hogy kukkoltál. – A hajmba túrtam. – Na jó, bocsi, kicsit rossz napom volt, nem veszem jól a vicceket. Indítsunk tiszta lappal. – Mosolyogtam rá bocsánatkérően. – Akkor, de csakis akkor talán – az utóbbi szót külön kihangsúlyozta – megbocsátok, ha eljössz velem vacsorázni holnap este. – Elgondolkodtam. Mit is tudok én erről a srácról? Mi van, ha egy elmebeteg darabolós gyilkos, aki az erdőbe visz vacsorázni, ahol én leszek a főétele? Azt hiszem, egy kicsit élénk fantáziával lettem megáldva. Mélyet lélegeztem. – Oké, elmegyek veled, de akkor, és csak is akkor, ha nem akarsz kinyírni. – Meglepettségemre, komoly maradt. – Majd meglátjuk, mit tehetek az ügy érdekében – szólalt meg. Nagyot nyeltem – Ooké, eljött az a pillanat, amikor kezdek megijedni. – Damon zsebre dugott kézzel hetykén sétált mellettem, a mondatom hallatán elém vágott, így arra kényszerültem, hogy ránézzek. – Még csak most? – Mosolyodott el. Az a fajta mosolygás volt ez, amitől kivert a víz. Szívdöglesztő volt és félelmetes. Az egyik részem legszívesebben azonnal leteperte volna. Ennek ellenére csak enyhén eldöntöttem a fejem, mire a szemei rátapadtak a nyakamra. A nyakamra tapasztottam a kezem és zavarodottan néztem rá. – Csak nem valami érdekeset láttál? – Enyhén megrázta a fejét, és visszalépett mellém, majd továbbsétáltunk. – Jut eszembe – pillantottam kérdőn rá – tulajdonképpen hova sétálunk? A buszmegállót, ahova indultam úgy tíz perce hagytuk el. – Damon legyintett. – Hazaviszlek. Úgyis tudom a járást! – Vigyorgott rám. Elnevettem. Az már egyszer biztos. De lehet egy indiszkrét kérdésem? – Bólintott, mire folytattam. – Miért parkoltad ilyen rohadt messze a kocsidat? – Kuncogva válaszolt. – Hogy legyen időnk beszélgetni. Amúgy már itt is vagyunk. – Körbenéztem. Damon egy fára mutatott. Kitört belőlem a nevetés. – Te mennyit szívtál? Egy fával nehézkes a hazajutás, ugye tudod? – Forgatta a szemeit. – A fa mögött, kedvesem. – Felemelve a kulcsait megnyomott egy gombot, mire a fa mögötti jármű hangos pittyegéssel válaszolt. Csak most láttam mi lapul a lombok mögött. Egy ’67-es ébenfekete Mustang Shelby GT 500-as. És hogy miért tudtam ezt ennyire pontosan? Mert az az autó volt az álmom! Megmerevedtem, és kiguvadt szemekkel bámultam felváltva az autóra és Damonre. – Ez… Ez… – habogtam – gyönyörű. – Damon noszogatni kezdett. – Igen az, de tudtad, hogy az autó csak úgy visz el bizonyos helyekre, ha be is ülsz? – Felocsúdtam, de a cinikus hangjával mit sem törődve megindultam a járgány felé. Végigsimítottam a vonalát. – Na jó, induljunk! – Csiripeltem izgatottan. Elmosolyodott, majd kinyitotta az anyósülés felőli ajtót. – Hölgyem? – Mondta szinte dorombolva. – Ó, köszönöm kedves uram. – Habogtam, aztán elvigyorodtam. Egy pillanat alatt bevágódott a kocsiba és indított. A motor dorombolva életre kelt. – Mehetünk? – vigyorgott rám. Bólintottam, mire ő beletaposott a gázba.

Folyt. köv.:)