Vampire Diaries Fanfictions
Menü
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
The Vampire Diaries
 
Fanfictions
 
VD Fanficek
VD Fanficek : Az idegen

Az idegen

  2012.05.31. 18:45

Stefan-fanoknak ajánlott. ;)


 

 

 

 

 

1.Fejezet

Az első találkozás

 

 

 

 

 

Borongós, ködös napra virradt szeptember elseje. Mikor kinyitottam a szemem, rögtön láttam, hogy az időjárás alkalmazkodott az iskolakezdés napjához. Az utóbbi napok teljesen egybefolytak, nem történt semmi említésre méltó. Ma reggel viszont, a szívem a torkomban dobogott. Minden évben eljátszom ezt, pedig már a harmadik évemet kezdem a gimiben. Eszembe jutott, mikor először léptem be a rozoga épületbe. Szinte remegtem. A „csupán” 600 diákkal rendelkező iskola elég félelmetes volt számomra. Féltem, hogy kívülálló leszek, én leszek a fura lány. De aztán rájöttem, hogy előnye is van, ha sokan járnak egy iskolába. Nem vesznek olyan könnyen észre. Bár ez az utóbbi három évben megcáfolódott. Hirtelen a figyelem középpontja lettem. Friss hús, szokták mondani. A kedélyek szerencsére lecsillapodtak, és már csak egy vagyok a többi hatszáznégy diák közül, ez tegnap be is bizonyosodott a tanévnyitón. Már nem néztek annyian kíváncsi, érdeklődő vagy épp vágyódó tekintetekkel. Ez az, amitől a legjobban félek, és imádom egyszerre. A figyelem középpontja.

Ráérősen öltöztem, mert mikor kinéztem, úgy saccoltam, most múlt el 6. Az agyam iskolaidőben óramű pontossággal ébresztett 6 és negyed 7 között. Mikor épp csak kiválasztottam a kedvenc mályvaszínű pólómat, apa szokásához híven kopogás nélkül berontott a szobámba.

- Kislányom, öltözz, elkésel!- siettetett.

- Apa, miről beszélsz, még csak fél 7.

- Inkább fél 8!

Rémülten néztem az órámra. Ó, én és a saccolás, miért nem néztem meg inkább az időt!

- Elviszlek kislányom, de kapkodd magad! – és becsukta az ajtót.

És én rohantam. Megint sikerült hatalmas szemétdombot csinálnom a szobámból, ezért siettem, nehogy apának megint eszébe jusson megsürgetni a készülődésemet. Kiszaladtam a konyhába, ahol majdnem anyának ütköztem.

- Jó reggelt Lara, ne felejtsd el bevenni a vitamint, tudod, hogy apádnak ez a mániája - mielőtt bármit válaszolhattam volna, apa besietett a konyhába.

- Kész vagy már? Vedd be a c-vitamint!

Szó nélkül lenyeltem a kis fehér pirulát, majd rápillantottam a falon lógó órára. Kirázott a hideg. Az első nap elkésni. Az osztályfőnök repesni fog az örömtől. Felhúztam a cipőm, és siettem az ajtó fele, ahol apa már várt.

- Apa, én kész vagyok! Mehetünk?

- Menjünk! Szia anya, sietek haza!

Már bent is ültünk a kocsiban. Az út első fele csendesen telt, aztán persze muszáj volt rákérdeznie a legérzékenyebb pontomra.

- Na és, van már barátod?

- Nincs, apa…

- És mi van azzal a Matthew gyerekkel?

- Csak barátok vagyunk! – Robbant ki belőlem.

- Na, most mi az? Már az is baj, ha az ember érdeklődik? – Apa ugyanolyan lobbanékony természetű, mint én.

- Nem, de ezt már ezerszer elmondtam neked!

- Majd ha te is ennyi idős leszel, neked is ennyiszer kell megkérdezni dolgokat! – A fejét csóválva elhallgatott.

Az ezután következő hosszú csendet végül én törtem meg.

- Jó, sajnálom.

- Semmi gond kicsim. Na, megérkeztünk! Vigyázz magadra, siess haza!

Észre sem vettem, hogy megérkeztünk az iskola idén nyáron felújított épületéhez. – Szia! – Mondtam félhangosan, és kikászálódtam az autóból. Az udvar elhagyatott volt, és minden túl nyugodt, csendes. Tudtam, hogy ez rosszat jelent. Becsengettek. Mikor eszembe jutott, hogy az első órám a másodikon lesz, megszaporáztam a lépteim. Amikor beléptem az épületbe, minden teljesen más volt, mint előző évben. Az építészek szép munkát végeztek. Egy pillanatra megálltam a faliújságon lévő órarend előtt, és kikerestem az osztályom, és a mai első óra helyét. Jól emlékeztem, második emelet 8-as terem. Végigrohantam a folyosón a lábaimat nézve, nehogy megbotoljak valamiben (ez jellemző volt rám), de mikor az aula ajtajához értem, valami keménybe ütköztem. Ó, ne – gondoltam – az első napon nekimegyek az ajtónak. Egy halk szisszenéssel körbe néztem, hogy ki látta a kínos esetet, megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy csak a portás néni van a közelben. Aztán felnéztem és elvörösödtem. Most már örültem volna, ha az ajtónak megyek neki, de nem volt akkora szerencsém. Egy magas, izmos testalkatú fiú állt előttem fekete bőrkabátban. A haja összekuszálva, nyirkos a reggeli ködtől, rendezetlen tincsekben állt össze-vissza. A szája egy kedves mosolyra húzódott, és a szemei… a szemei leírhatatlanul gyönyörűek voltak. Mélyzöldek, úgy éreztem magamat tőlük, mintha a dzsungel közepén lennék. Engem nézett. Vajon ki lehet Ő? Meg kell ismernem. A portás mögöttem megköszörülte a torkát. Összerezzentem, és tudatosult bennem, hogy tátott szájjal bámulom. Lassan becsuktam a szám. A rejtélyes idegen, még mindig engem nézett kíváncsisággal a tekintetében. Mikor sikerült megtalálni a hangom, megszólaltam. - Ó, annyira sajnálom, mindig ilyen figyelmetlen vagyok, ne haragudj. Nem sérültél meg?

Felvillant valami a szemében, azt hiszem egy cseppnyi meglepettség. Kinyújtotta a kezét, kábán valahogy én is odavontattam az enyémet, de kézfogás helyett megcsókolta a kézfejem. Ettől teljesen elvörösödtem, és elkezdtem szédelegni. Végre valahára megszólalt. – Én kérek elnézést, nem vettem észre, hogy ennyire sietsz. – És ezzel elnevette magát. Ó, az a nevetés… – Igazából, azt hiszem, eltévedtem. Egy kis segítségre lenne szükségem. Meg tudnád nekem mutatni, merre van a 207-es terem?

Próbáltam nem bámulni, miközben válaszoltam. – Persze, ez a minimum miután beléd estem. Ööö, neked mentem. – elfojtott egy mosolyt, az én arcom pedig rákvörös lett. Próbáltam menteni a menthetőt. – Az én órám a 208-ban lesz, szóval meg tudom mutatni a termed. – Lesütöttem a szemem, és elindultam a lépcső fele, közben tudtam, hogy követ, láttam a fekete bőrdzsekit a szemem sarkából. Próbáltam sietősen venni a fokokat, már amennyire tudtam, Ő ugyanezt a sebességet egy lassú sétával is elérte. Pár perc bolyongás után sikeresen eljutottunk a 207-eshez. Úgy látszik az iskola rendesen megváltozott ezalatt a három hónap alatt. – Itt volnánk – mosolyogtam. – Itt volnánk – ismételte ő is mosolyogva. – Nagyra értékelem a segítséget, amint tudom, viszonzom. – egy félmosolyt vetett felém, majd egy laza mozdulattal megfordult, és benyitott a terembe. Nem tudom, vajon meddig állhattam ott, de hirtelen felriadtam az ábrándozásból, és a termem felé siettem. Kopogtam, benyitottam, végig hallgattam a tanárnő szitkozódását, amire igazából egyáltalán nem figyeltem, és leültem a helyemre. Stephanie és Rachel kíváncsian fordultak felém, ezt még halványan érzékeltem, de egy pillanattal később már valahol teljesen máshol jártam. Képzeletemben újra elkezdtem felépíteni az idegen alakját, az izmos testét, hosszú lábait, erős karjait, az összekuszált barna hajtincseit, az arcát, az álla egyenes vonalát, azt a mosolyt, amitől egy pillanat alatt elolvadtam, és az álomszép zöld szemeit, amik túlontúl csábítóak voltak. Attól féltem, hogy a legközelebbi találkozásunkkor letámadom. Annyira intenzíven jött elő a kép, hogy az illatát is ott éreztem az orromban. Nem találkoztam még ilyen parfümmel. Szó szerint, mintha hívogatott volna. Leginkább egy görög istenhez hasonlíthatnám ezt a fiút.

- Te mit gondolsz erről Lara? – álmodozásomból Newton tanárnő éles hangja riasztott fel.

- Ööö, elnézést tanárnő, nem figyeltem. – Hát persze, hogy megint én. Csak azért mert késtem? Jó, az elmúlt két évben minden héten legalább kétszer elkéstem. De mindig volt rá nyomós okom! Főleg most…

- Jó lenne, ha figyelnél is az órára, nem a falnak beszélek!

Mielőtt válaszolhattam volna, a csengő fülsiketítően hangos berregése véget vetett az óránk. A tanárnő vélhetően elmondta a házi feladatot, de én teljes ködben voltam. A szívem hevesen kezdett dobogni - Most ki kell mennem a folyosóra. – gondolkoztam magamban – És ha megint találkozok vele? – Jesszusom, mikor lettem ennyire nyápic? Hisz Ő is csak egy fiú, nem kell tőle félni. Kitántorogtam a teremből, és hirtelen két oldalról belém karoltak. Oldalra néztem. Jobbról Stephanie aggódó tekintettel pislogott rám, balról Rachel egy ravasz mosollyal az arcomat fürkészte. – Laura Miller! Átlátok én rajtad. Tudom, hogy pasi van a dologban! – Miről beszélsz? – mondtam gyorsan, talán túl gyorsan is. Tudhattam volna. Rachel a pasi dolgokban szakértő volt. – Tudom én, hogy valami történt! A félórás késésed után egész órán csak bámultál magad elé. El vagy varázsolva, hercegnő – oldalba bökött. – Aú – nyögtem nem túl hitelesen. Közben Steph csak kapkodta a fejét. – Csajok, mi van? Meséljétek már el nekem is, hogy mi folyik itt! – szegény lány, a felfogása kicsit lassú volt, de aranyszívű és jóságos teremtés volt. Ezt is szerettem benne. – Ugyan, semmi újdonság, Lara találkozott valami pasival, akibe teljesen beleesett, úgy, hogy alig ismeri – Hát igen, Rachel túl jól ismer. – Hékás, ez egy enyhe túlzás, hogy beleestem. Csak… Csak aranyosnak tartom. – Rachel rögtön tudta, hogy fején találta a szöget Megcsillant a tekintete. – Szóval ki az áldozat? Ismerem? Jó pasi? Hol ismerkedtetek meg? – szinte ostromolt a kérdéseivel. Túl nagy volt a kavarodás, így is, úgy is rendet kellett tennem a fejemben, így hát belekezdtem. Persze azt a részt kihagytam, amikor csak bámultam Őt tátott szájjal. – És a végén felkísértem a 207-esbe, aztán mondta, hogy ha lesz rá alkalma, meghálálja. – Amint abbahagytam, Rachel rögtön megszólalt. – Szóval meghálálja! Ahogy kihallottam a sztoriból, elég lovagias a srác. – látványosan illegetni kezdte magát, és elmélyítette a hangját – Ó, Lara hercegnő, eljöttem, hogy megmentselek a gonosz sárkánytól! – majd tekintete újra ravasszá vált. – Ami engem illet, lenne néhány sokkal izgatóbb öltetem a meghálálásra… Aú, Lara! – Erősen oldalba vágtam, de túl késő volt. Ő ott állt előttem, és enyhén zavartan mosolygott, valószínűleg azért, mert hallotta Rachel monológját. Rach felé lövelltem egy villámokat szóró pillantást, majd óvatosan visszanéztem Rá. Ő engem nézett. A szemem sarkából nagyjából láttam az első reakciókat. Rachel egy ragadozó mosolyt vetett rá, majd a szemeivel majdhogynem letépte az előtte álló fiú ruháit. Stephanie halkan nyelt egyet, lesütötte a szemét, és másfele nézett. Én csak ott álltam zavartan, ugyanazzal a reakcióval. Bámultam Őt tátott szájjal. Végre megtörte a csendet. – Szia! Ne haragudj, hogy zavarlak, de eszembe jutott, hogy az előbb nem árultam el a nevem. Elnézést a faragatlanságomért, az én nevem Stefan. – és felém nyújtotta a kezét. De én nem tudtam válaszolni, a szívem a torkomban dobogott. Egy hosszú pillanat múlva sikerült egy szót kinyögnöm. – L... Laura – mondtam dadogva. Gyengéden megfogta a kezem, és csókot nyomott rá. – Örvendek, Laura – Mint ha a múlt századból lépett volna ki. Annyira nem illett ide – bár, teszem hozzá, nem esett nehezemre elviselni a társaságát, és biztos voltam benne, hogy jó pár lány bármit megtett volna, hogy a helyemben lehessen abban a pillanatban.  A csengő törte meg a kábulatot. Ő még mindig a szemembe nézett, és mosolygott. – Nos, akkor később találkozunk – mondta kedvesen, elengedte a kezem – ez szinte fájdalmas volt számomra – és eltűnt a tömegben. Rachel azonnal elém állt csillogó szemekkel. – Ez a pasi… Ez a pasi egy félisten! – Nem is fél, gondoltam magamban. Rachel elszántan nézett rám. – Lara. Meg kell szerezned! Ha nem teszed, akkor majd én! – Na arról ne is álmodj! – Vágtam vissza, mire ő hangosan felnevetett. Pár másodperc után Steph is felocsúdott álmodozásából, és noszogatni kezdett minket. – Srácok, ébresztő! Nekünk matekunk van a 005-ben! – Mikor beértünk a terembe, az első dolgom az volt, hogy mindenkinek köszöntem, hisz eddig erre alkalmam sem volt. Éppen a táskámban kutattam a matekkönyv után, amikor valaki befogta a szemem. – Na ki vagyok? – Hallottam a dörmögő hangot. – Jaj, Ethan ne szórakozz! – Megfordultam, és az előttem álló borostás fiúra néztem. Hát igen, Ethan szakálla valahogy olyan, mint Rapunzel haja. Soha nem hagyja abba a növekedést, és ha nem borotválkozna, valószínűleg ő is leereszthetné egy toronyból. Ez a gondolat mosolygásra késztetett. – Rég nem láttalak. Hogy telt a szüneted? – Sajnos annak ellenére, hogy nagyon jóban vagyunk, nagyon ritkán találkozunk, mert Ethan egy 20 kilométerrel arrébb lévő kisvárosban lakik. – Jól, nagyon jól. Hát, igen, de majd bepótoljuk. Ne hidd, hogy megúszod a nyári beszámolómat – Kacsintott rám. – Leültem a szokott helyemre, az ablak mellé, Stephanie pedig mellém. A hajamat csavargatva szórakozottan kibámultam az ablakon, mikor hirtelen valaki az ablak elé ugrott. – Bu! – kiabálta Joey, amire én egy hatalmas sikollyal válaszoltam. – Joey, jesszusom, tudod, hogy megijesztettél? Ilyet máskor ne csinálj! – Bocsi, bocsi – mondta ártatlan képpel, majd elvigyorodott – Hiányoztam? – Joey egy srác, aki két éve szerelmes belém, a szülinapomkor a tőle kapott ajándékban volt egy levél, amiben leírta, hogy számára ez több mint barátság, de én ezt akkorra már pontosan tudtam. Nagy nehezen elmagyaráztam neki, hogy az érzés nem kölcsönös, mire ő azt válaszolta, legalább maradjunk barátok, tehát most így állunk. Nagyon kedves srác. – Persze, hogy hiányoztál – mosolyogtam vissza. Egy pillanattal később Mr. Birdman bejött a terembe, és csendre utasított mindenkit –, de most menj, különben leharapják a fejem! – már késő volt, hallgathattam egy öt perces előadást első sorból a megfelelő iskolai magatartásról. Miután végre elkezdte az órát, akkor is inkább csak a nyárról beszélt, így nyugodt szívvel bambulhattam ki tovább. Mikor kinéztem, észrevettem valamit, jobban mondva valakit. A sprint pálya merőlegesen volt az ablakkal szemben, és az egyik osztály épp futott. Josh volt a soros, róla majd inkább később, túl hosszú a sztori. A párja egy magas, izmos barna hajú fiú. Ő volt az. Jobban kezdtem figyelni. A rajthoz készülődtek, és az indító már kezdte is. „Vigyázz, kész, rajt!”, visszhangzott a teremben. Elindultak, illetve úgy tűnt, mintha csak Stefan indult volna. Úgy futott, mint akit puskából lőttek ki, a fáradság minden nyoma nélkül. Mellette, Josh futását inkább egy lassított felvételnek nézném. Pedig nem, láttam a testtartásából, hogy fut, ahogy csak bír. Egy pár pillanat, és Stefan bent volt a célban, az edző tapsolt, mondott neki valamit, aztán még megvárta Josht. Eszméletlen volt. Néztem Josht, ahogy befut. Elég idegesnek tűnt, amit nem is csodálok, ugyanis ő volt az iskola egyik legjobb futója. Éppen dühöngve kocogott oda a többi fiúhoz, majd veszekedni kezdett velük. Odasandítottam Mr. Birdman felé, ő épp Görögországról mesélt. Végignéztem a termen, mindenki el volt foglalva a saját dolgával. Lassan visszafordultam az ablak felé, és akkor találkozott össze a tekintetünk. Úgy nézett, mintha belelátna a fejembe.  A száját mosolyra húzta, és kivillantotta vakítóan fehér fogait. Tényleg létezik ilyen elképesztően vonzó fiú? Gyorsan elkaptam a fejem, mielőtt ismét a bűvkörbe kerültem volna, de éreztem, hogy ő még mindig néz. Minden erőfeszítésem ellenére sem sikerült Mr. Birdman búvár-kalandjaira figyelni. Szinte erőlködtem, hogy ne nézzek rá, de ahogy egyszer megengedtem magamnak, onnantól nem volt menekvés. Amíg Ő úgy nem dönt, hogy elnéz, addig én nem bírom levenni a szememet róla – nem mintha ez annyira ellenemre lenne –, márpedig nem úgy tűnt, hogy szándékában állna másfele nézni. Nézett és én néztem, és megint éreztem, ahogy a külvilág eltűnik. Elcsendesedett minden, csak a szívdobogásomat hallottam, ami olyan hangos volt, hogy nem csodáltam volna, ha ő is hallja. Egész nap itt tudtam volna maradni, pont így, de ezt Steph nem így gondolta. Megbökdösött, és halkan megszólalt. – Lara, mi van veled ma? – Ezt én is szerettem volna tudni. Mi történt velem? Soha nem volt rám ilyen hatással egy fiú. Eldöntöttem, bármi árán, megpróbálok a Földön maradni, és nem elszállni, de tudtam, hogy ez nem lesz egyszerű. Az óra további részén inkább ráfeküdtem a padra, és erőltettem magam, hogy ne nézzek fel. Kicsengettek, és indultunk a következő terembe, Rachel és Steph csacsogtak, én pedig próbáltam úgy tenni, mintha tudnám, miről van szó. – Már csak pár méter – gondoltam – már csak pár méter a teremig, úgy tűnik, ezt megúsztam. A következő pillanatban megbotlottam egy az folyosón felejtett táskában és elestem – volna, ha valami vagy valaki meg nem fog. Felnéztem és megláttam a mélyzöld szemeket. – Csak óvatosan! Ma mindenképpen össze akarod törni magad? – kérdezte nevetve. Elöntött a méreg, hogy mennyire ügyetlen vagyok. Segített felállni, de még mindig a karjaiban voltam. A vörösséget már szinte meg is szoktam. Visszanyertem az egyensúlyom, és kiszabadultam a karjaiból, bár ez nem igazán volt ínyemre. – Köszönöm! – mondtam szégyellősen. Létezik, hogy valakivel ennyiszer fuss össze, és ennyiszer kerülj kínos helyzetbe? Ő még mindig mosolygott, aztán elnézett a fejem fölött, és megkeményedett az arca. – Most mennem kell – mondta halkan – később beszélünk. – Érzetem, ahogy a válla az enyémet súrolja. Később beszélünk… reméltem, hogy betartja az ígéretét, de nagy csalódásomra a délelőtt további része eseménytelenül telt. Még mindig nem tudtam koncentrálni. Mindenhol Őt kerestem, hátha felbukkan valahol, hogy megmentsen, és kedvesen rám mosolyogjon. Annyi előnye volt, hogy tudtam beszélni Stephel és Rachellel. Átbeszéltünk, hogy kinek hogy telt a nyara, és mint tavaly, idén is megígértük, hogy többet fogunk találkozni. Informatikán végig zenét hallgattam, földrajzon és angolon beszélgettünk, és végül az utolsó óra is eljött. Persze megint késésben voltam, siettem az énekterem felé, és kopogtattam. Az énektanár bentről szólt. – Gyere be Lara! – Jól ismert engem, ő volt a kedvenc tanárom, és nagyon szerettem az éneket is, bár soha nem jutott volna eszembe komolyabban foglalkozni vele. Ahhoz tehetség is kellene. Ez az óra sajnos gyorsan elröppent, és mehettünk haza. Steph és Rachel még maradtak az iskolában, én pedig a buszmegálló felé indultam buszomhoz, ahova természetesen Joey elkísért. Néha komolyan olyan volt, mint egy hűséges kutya. Kiléptem az ajtón és fellélegeztem. Hát vége az első napnak, és sikerült túlélni. – …És Mr. Birdman az őrületbe kerget. Néha komolyan azt gondolom, hogy az a tanár nem százas. A múltkor is… Lara, figyelsz rám? – furcsán kezdett méregetni – Jól vagy? – Már megint elbambultam, a francba! – Persze, bocsi, Mr. Birdman… - A beszélgetésünket egy gyönyörű motorhang szakította félbe. Épp az úton akartunk átmenni, mikor megállt előttünk egy BMW M6 cabrio. Tátott szájjal bámultam a csillogó fekete autót. Kiszállt belőle egy ismerős alak. Stefan.

Úgy látszott, Ő engem néz és mosolyog. Megszólalt. – Elviszlek. Félek, ha busszal mész, annak karambol lesz a vége – nevetett. Ösztönösen én is elkezdtem mosolyogni. Végül is, miért ne? Csak nem rabol el – sajnos. Kinyitotta az anyósülés felőli ajtót. – Nos, akkor, jössz? – kérdezte. Némán bólintottam. Beszálltam Stefan járgányába, szegény Joey egy szót se tudott mondani, ahogy én sem. Mikor megtaláltam a hangom, odakiáltottam neki, hogy holnap találkozunk, de kötve hiszem, hogy hallotta a motorzúgás miatt. A visszapillantó tükörből láttam a csalódást az arcán. Elszomorodtam, és lefele görbítettem a szám. A szemem sarkából láttam, ahogy Stefan némán elnevette magát. Esküdni mertem volna, hogy az arckifejezésemen nevetett. – Ne akarj mindenkinek megfelelni – szólalt meg keserű mosollyal arcán – nem lenne boldog életed. Nem tudtam mit mondani rá, csak néztem Őt. Bámulatosan gyorsan megy ez az autó. A motor csak úgy dorombolt. Balra néztem, egyenesen a szemébe. Tengerzöld szemek… Annyira összeillett ezzel az autóval, mintha csak neki tervezték volna. Furcsának tűnt, hogy tökéletes biztonságban éreztem magam. Három mondatot beszéltem ezzel a fiúval, pár órája ismertem csak, mégis úgy éreztem, teljesen megbízhatok benne. Lehet, hogy ez nem volt igaz, de abban a pillanatban ez igazán nem érdekelt.

 

2. Fejezet

Az étterem

 

Lassítottunk. Reflexből megszólaltam. – Nem itt lakom! – elmosolyodott. – Tudom. Azt mondtam, hazaviszlek, de azt nem mondtam, hogy mikor. Nyugi, nincs tervben az elrablásod! – Összerezzentem, és megállapítottam, hol vagyunk. A városközpontnál lévő hangulatos étterem parkolójánál. Étterem?  – Jössz, vagy az autóban szeretnél ebédelni? – nevetett. Önkéntelenül is nyúltam a kilincs felé, de nem volt ott. Az ajtó nyitva volt, és ő nyújtotta a kezét. Mosolygott. Az a kedves mosoly, amit úgy imádok, és nem tudok vele betelni. Kiléptem, megfordultam, és a kocsi üvegében megláttam magam. Szörnyen néztem ki. Felmértem magam a rögtönzött tükörben. Egy kopott póló, egy kék farmer, fekete tornacipő, összekuszált haj, semmi smink. Nem a legjobb formám. Gyorsan megfordultam, és ránéztem. Ő a távolba tekintett merengő szemekkel. Fogadjunk, minél hamarabb haza akart jutni. Ki akarna egy ilyen két ballábas lánnyal lenni? Mikor rám nézett, lesütöttem a szemem. Bementünk az étterembe, természetesen kinyitotta az ajtót előttem. Minden annyira álomszerű volt. Nincs ilyen udvarias, figyelmes, segítőkész fiatalember a valóéletben. Egy kétszemélyes asztalhoz sétáltunk, kihúzta nekem a széket, majd Ő is helyet foglalt. Elgondolkodtam, hogy ha létezne is egy ilyen férfi, akkor egyáltalán mit keresne velem egy étteremben? Olyan nevetséges volt. Annyira tökéletes volt, én meg a tökéletes ellentéte. Biztos csak azért hívott meg, hogy meghálálja az útbaigazítást. – Megbocsátasz egy pillanatra? – kérdeztem, mikor eszembe jutott, milyen viharvert lehetek. – Persze! – felelte megértően. Felkaptam a táskám és az ajtó felé sétáltam, amikor hirtelen elém állt. A szívem a torkomban dobogott. Beszívtam az illatát, ami teljesen megbódított. Lélegeztem még egyet, mielőtt elájultam volna. A mellkasa ott volt pár centire tőlem. Ha lábujjhegyre állnék… - Hová, hová a táskával? Csak nem meg akarsz lógni? – nevetett, de a szeme komoly maradt. Zavaromban nyeltem egyet, és megnyaltam a szám, ugyanis úgy éreztem, kiszáradtam. – Én nem, csak ööö… a mosdóba megyek. – Istenem, de szánalmas vagyok. Még ilyen makogást összehordani. Bátorítóan rám mosolygott – Rendben. Ne tűnj el, megígértem, hogy hazaviszlek. – Milyen kedves. Miközben arra figyeltem, hogy ne essek el, kimentem az ajtón, és becéloztam a mosdót. A tükörből egy szörny nézett vissza rám. Az arca gyűrött, a bőre fakó, a haja összekuszált, a szemei fáradtak. Na, megtesszük, amit tudunk. Felkötöttem a hajam, megmostam az arcom, kifésültem a hajam. Még jó, hogy mindig magamnál hordok egy fésűt a táskámban. Közben azon gondolkoztam, vajon hogy kerültem én ide? Minden, ami megtörtént, az egy nap alatt történt? Olyan mintha, egy hét lett volna. Kicsit bátrabbnak kéne lennem, és akkor talán (erősen aláhúzva a talán) lenne esélyem nála. Igen, ez az! Bátorság, határozottság, önbizalom. Mikor újra felnéztem, nem javult sokat a helyzet, de azért így már kibírhatóbb volt a látványom. Láttam az eltökéltséget a szemeimben. Megigazítottam a ruhám, a hajam, és visszaindultam, de ahogy közeledtem az étterem ajtajához, úgy illant el a határozottságom. Mikor kinyitottam az ajtót, már nem is maradt belőle semmi, de amikor megpillantottam magam Stefan vidám mosolyát, már nem is érdekelt semmi. Úgy éreztem, mellette önmagam lehetek – akármit is jelent ez. Odasétáltam az asztalunkhoz, és leültem Vele szemben. – Szóval, még egyszer szeretnék bocsánatot kérni, hogy beléd rohantam, és köszönöm, hogy elkaptál, mikor majdnem elestem. – mosolyogtam. – Hát, meglehetősen ügyetlen vagyok. – Tettem hozzá nevetve. – Ez enyhe kifejezés. –Ő is nevetett. – Ó, igazán szívesen tettem. Majd’ elfelejtettem, rendeltem neked egy kis vizet. – Milyen figyelmes, és még jól is választott. Nem szeretem az üdítőket. – Köszönöm, pont eltaláltad, mit szeretnék – Elmosolyodott. – Csak tippeltem – és rám kacsintott. – Szóval Lara… – Felhúztam a szemöldököm. Meglepődtem. Miért Larának hívott, mikor Lauraként mutatkoztam be neki? Mélyen a szemembe nézett. Elpirultam. – Utálod a Laurát, nincs igazam? – Persze, hogy igaza volt. – Ne felejts el rendelni! – rámutatott az előttem lévő étlapra. némán bólintottam. Sóhajtottam, aztán az újdonsült határozottságommal kérdeztem. – Mesélj magadról. Honnan jöttél? – Nem sikerült olyan határozottra, mint amilyenre szerettem volna. Ő kuncogott – Mi olyan vicces? – elfintorodtam. – Melyiket szeretnéd tudni? Ahol születtem, vagy ahol legutóbb éltem? – kérdezte. – Mindet – mondtam mohón. Felnevetett, majd elkezdte. – Svájcban születtem, ott éltem egy darabig, de mivel édesapám üzletember volt, sokat utaztunk. Voltam Franciaországban, Angliában, Luxemburgban, Belgiumban, és még rengeteg országban. Apámmal bejártuk egész Európát, de egy két hónapnál nem maradtunk tovább sehol. Pár hónapja érkeztem Amerikába, úgyhogy elég új nekem. – Szóval azt jelenti, hogy itt se maradsz sokáig. – mondtam leplezetlen csalódottsággal a hangomban. Mosolygott. – Ide hosszú időre jöttem, mióta édesapám meghalt, nincs nagy kedvem utazgatni. – Ooh, részvétem, nem akartalak felkavarni – Sikerült rátapintanom a legrosszabb témára. Ehhez tehetség kell. – Nincs semmi gond, már egy ideje meghalt, de az üzletet ránk hagyta. Felhúztam a szemöldököm. – Rátok? – Pontosan. Nem mondtam, hogy van egy bátyám? Milyen feledékeny vagyok! – nevetett. Ódzkodtam megkérdezni, de annyira furdalta az oldalam a kíváncsiság, megkérdeztem. – Vele jöttél ide, vagy anyukáddal? Elkomolyodott. Ettől féltem. – Édesanyám a születésem után elhagyott minket. Egyedül jöttem ide, az bátyámmal nagyon régóta nem beszéltem. – Megint elkövettem azt a hibát, hogy túl őszinte voltam. – És nem is szeretnéd velük felvenni a kapcsolatot? Szólj, ha túl messzire mennék. Szokásom. – mosolyogtam rá félénken. Úgy látszott újra felvidult. – Nyugodtan. Szeretem az őszinte embereket. – mélyen a szemembe nézett – Édesanyám döntése az volt, hogy egyedül hagy minket, és én ezt tiszteletben tartom. Az bátyámmal pedig – úgy látszott ezen igazán elgondolkodott – nos, sosem jöttünk ki úgy, ahogy kellett volna, így inkább eltávolodtunk egymástól, és ez így a jó mindkettőnknek. – Elgondolkodtam – Nem is hiányzik? – Elmosolyodott, gondolom attól, hogy mennyire pofátlan vagyok a kérdéseimmel. – Jó kérdés. Nem igazán foglalkozom ezzel. Nincs időm rá. – De akkor ez azt jelenti, hogy te most egyedül vagy itt? – Nem tudtam elképzelni, hogy valaki ilyen idősen teljesen egyedül éljen. Elmosolyodott az arckifejezésemen. – Nem, természetesen a nagybátyámmal élek, bár ez nem szükséges, mivel már betöltöttem a tizennyolcat, nincs szükségem gyámra. Igazából, nem is ezért lakik velem, hanem mert nagyon jóban vagyunk, és persze a cégben is sokat segít. – Megkönnyebbültem. Egyedül lenni soha nem könnyű.

A pincér törte meg a csendet. Hozta a vizet nekem, és egy kávét Stefannak. – Esetleg választottak már valamit? – nézett felénk. Jesszusom, kiment a fejemből, pedig Stefan még szólt is, hogy válasszak. – Persze – szólalt meg magabiztosan – a hölgynek kérem, hozzon rántott sajtot salátával, én köszönöm, nem kérek semmit – Néma tiltakozásom ellenére elküldte a pincért. – Köszönöm, ismét tökéletesen választottál nekem – mosolyogtam rá – de te miért nem eszel semmit? – Vállat vont. – Nem igazán vagyok éhes, miattad jöttem csak ide. – Csak miattam? Ezt vajon hogy érdemeltem ki? – Sokat kérdeztél, most én jövök! – nevetett fel. – Halljuk! – adtam meg magam én is nevetve. Ahogy meghallottam a nevetését, engem is nevetésre késztetett. – Mesélj magadról! – rövidre fogta a kérdését. – Hmm… Én itt élek már születésem óta, a tipikus kisvárosi lány sok testvérrel, egy nagyszájú apával, és egy csendes anyával – mosolyogtam a családunk tökéletes leírásán. – Én vagyok a legkisebb, ami azt jelenti, hogy én vagyok apa kicsi lánya. Nehezen viseli azt, hogy én is felnövök. Van két bátyám, és egy nővérem, az összes olyan makacs, mint én, de apa azt mondja, hogy a legtöbb makacsság a legkisebben gyűlt össze – felnevetett. – Nincs nagyon mit mesélnem, és sajnos nem utaztam körbe a világot, de nagyon szeretnék utazgatni. Olyan izgalmas lehet. – rám mosolygott. – Nem annyira, mint gondolnád. – Összeráncoltam a homlokom. – Dehogynem. Rossz oldalról közelíted meg. Ha jól sejtem, az üzleti ügyek miatt nem sok időd maradt a felfedezésre. Így igazából nem is láttad az adott országot, csak a betonépületeket, a felhőkarcolókat. – Elgondolkozva nézett rám. – Meglepődnél, ha tudnád mennyit kalandoztam. Egyszer, el is tévedtem Portugáliában. – Mosolygott az emlék hatására. Elnevettem magam. – Na de még is hogyan? – Cinikus tekintettel nézett rám. – Nem nehéz elveszni egy 3 milliós lakosságú városban. – Nem volt időm válaszolni, jött a pincér, és hozta az ebédemet. – Köszönöm. Tudod mit jelent ez? – mutattam a tányér felé. Vállat vont. – Gondolom azt, hogy enni fogsz. – forgattam a szemeimet, Ő pedig elnevette magát – Ami azt jelenti, hogy innentől neked kell beszélned!  – Hát jó! Mit szeretnél tudni? – kérdezte. Én közben elkezdtem felvágni a sajtot. – Hmm… Melyik volt a kedvenc városod, és miért? – úgy látszik jól feladtam neki a leckét, mert összeráncolta a homlokát, úgy gondolkodott – A személyes kedvencem Spanyolországban, Costa del Sol volt. Talán tízéves lehettem. Édesapámnak elmaradt a tárgyalása, így együtt lementünk a tengerpartra, és az egész napot együtt töltöttük. Nagyjából ez volt az egyetlen nap, amikor nem munka miatt töltöttünk együtt hosszabb időt kettesben. – tekintete megkeményedett, de egy perccel később, mikor rám nézett, és ellágyult. – Igazából az összes utazás élmény volt, örültem, hogy annyiféle helyet bejárhatok, annyi nyelvet, és kultúrát megismerhetek, és még az üzlet titkait is elsajátíthatom. – annyira jó volt hallgatni. Egész nap elültem volna itt Vele. Vele… Elpirultam. – Mégis, hány nyelven tudsz? Az angolt is nagyon akcentus nélkül beszéled. – Egy pillanatra elgondolkodott, majd nekikezdett a listának. – Jó kérdés. Tudok németül, franciául, spanyolul, olaszul, és azt hiszem, egy kis orosz is ragadt rám. Ja, és persze angolul. – Kacsintott. A szemeim kitágultak. Hat nyelven tud? Kezdtem magam elszégyellni, hogy a német nehezemre esik. Elkomolyodott. – A bátyám 12 nyelven tud, ezek között van a kínai és a latin is, szóval hozzá képest igen kezdő vagyok a nyelvtanulásban. – Egy pillanatra elmerült a gondolataiban, aztán felvidulva folytatta. – Különben is, ha az adott országban vagy, ezerszer könnyebb megtanulni, hiszen rá vagy kényszerítve, mert az eladóval valahogy meg kell értetned, hogy te egy kiló kenyeret akarsz. – Elnevettem magam. – Hát, én inkább lerajzoltam volna. – Elmosolyodott az egyszerű megoldásomon. A szívem megint a torkomban dobogott, ahogy rám nézett. Gyorsan az órára pillantottam. – Jézusom, ennyi az idő? – Apa meg fog ölni. Három óra volt, nekem kettőre otthon kellett volna lennem, még ha fél lábon ugrálok is. – Ne haragudj, az én hibám! – mondta. – Nem, nem – szabadkoztam – én is elfeledkeztem az időről. – Rám mosolygott, amitől megint hevesebben vert a szívem.

Felálltunk, minden tiltakozásom ellenére Ő fizetett, majd kisétáltunk az étteremből. Természetesen kinyitotta előttem az étterem, és az autó ajtaját is, én pedig elvarázsolva beültem. Ő is beszállt, és indított. A csend kezdett kényelmetlenné válni, éreztem, ahogy elpirulok. Rásandítottam az arcára. Enyhén mosolygott. Aztán a kilométerórára is. 180. Kikerekedtek a szemeim. Igaz, már kint voltunk az országúton, de megrémisztett ez a sebesség. – Stefan, lassíts! – kértem. – Ez nem is gyors – mondta meglepődötten – Lara – mindig kirázott a hideg mikor kimondta a nevem – ez egy BMW, nem lehet lassan menni vele – elvigyorodott. Én is. Ránéztem, és megint csak azt láttam, hogy mennyire elképesztően gyönyörű. Zavarba jöttem. Hirtelen úgy éreztem, ez a kocsi túl apró, nincs benne elég levegő. Lélegeztem egy mélyet, és belekezdtem. – Köszönöm ezt a mai napot. Jól éreztem magam, és sajnálom a kellemetlenségeket, amiket okoztam – mondtam őszintén. – Kellemetlenségeket? Ugyan már, én is kifejezetten jól éreztem magam veled. – mosolygott. – Nahát, itt is vagyunk. Lehet, hogy tényleg lassítanom kellett volna. – Kacsintott rám. Körbenéztem, és meglepve láttam, hogy a házunk előtt állunk. – Honnan tudtad, hol lakom? – elmosolyodott. – Tippeltem – rám kacsintott. – Elég jól tippelsz. – Nevettem el magam. Enyhén zavartan nézett maga elé. – Azt hiszem, van érzékem hozzá. Hát akkor, szia! – Mosolygott rám. – Szia – én is visszamosolyogtam. Kiszálltam az autóból.

 

 

3. Fejezet

Sötét árnyék

 

Elvarázsolva nyitottam ki a lakás ajtaját. Apa rögtön nekem ugrott. El is feledkeztem az időről. – Hol voltál? Miért nem vetted fel a telefont? – kérdezte dühösen. – Elbeszélgettük az időt a barátaimmal – ez félig igaz volt – és itthon hagytam a telefonom – ez teljesen igaz volt –, sajnálom apa. Láttam az arcán, ahogy megenyhült – Jól van kislányom, semmi gond, végül is csak másfél órát késtél. Legközelebb legyen nálad a telefonod! – kiabált utánam a szobámba. Alig vártam, hogy egyedül legyek, és átgondoljam a mai napot. Ennyi információt nehézkes feldolgozni az agyamnak. Mikor beléptem a szobámba, tágra nyíltak a szemeim. Mintha egy tornádó söpört volna végig a szobámon. Aztán eszembe jutott, mennyire sietősen készülődtem ma reggel. Az ma lett volna? Elhatároztam, hogy rendet teszek, mielőtt bármibe is belekezdenék. Tíz perc volt mindezt szétdobálni, de kellett hozzá egy óra, mire mindent pontosan a helyére raktam. Közben megállás nélkül gondolkodtam. Ez tényleg megtörtént? Inkább tűnt álomnak, mint valóságnak. Azt akartam, hogy igaz legyen, hogy talán számomra is lehet még remény. Azt akartam érezni, hogy mégse vagyok annyira reménytelen. De aztán ott van a sok miért. Miért ilyen kedves? Miért pont velem? Miért, miért, miért? Teljesen biztos voltam benne, hogy bármelyik lányt megkaphatná az iskolából, sőt, inkább mindet a városból. De Ő engem hívott el ebédelni. Igaz, ez könnyen meglehet, hogy csak az ígérete – hogy meghálálja a kedvességemet – betartása volt. Több mint valószínű volt ez a lehetőség abból kiindulva, hogy milyen udvarias volt. Meg úgy egyáltalán, a tényekből. Csak rá kell nézni, azután rám. Nem vagyunk egy súlycsoportban. De mégis, olyan jó volt abba az álomba ringatni magam, hogy tényleg érdeklem, és nem csak egyfajta kötelességtudatból hívott el. Pedig, az álmodozás soha nem vezet jóra. Össze kéne szedni magam, a tényeket nézni, és abból vonni a konzekvenciát. Mivel nincs elég információm, ezért várnom kéne néhány napot, míg eleget tudok összegyűjteni. Elvégre lány voltam, a lányok könnyen megérzik, ha valaki többet érez egyszerű barátságnál. Reméltem, hogy ez Stefannál is olyan könnyű lesz, mint Joeynál. Össze voltam zavarodva, megint túl sokat gondolkodtam. Mikor végre végeztem, a szobám csillogott-villogott. Elégedetten néztem körbe. Rápillantottam az órára: Öt. Kimentem a konyhába, és ahogy megpillantottam, hogy a mosogató tele van koszos edényekkel, automatikusan odalépkedtem, és nekikezdtem. Legalább szerzek anyának egy-két szabad pillanatot – amit persze úgy is arra fog használni, hogy megcsinál valami mást. Már a mosogatás végénél jártam, mikor éles fájdalom hasított az ujjamba. Felszisszentem, és bekaptam a vérző ujjamat, miközben ragtapasz után keresgéltem. Végre találtam egyet, és gyorsan leragasztottam a sebet. Jó mély vágás volt, apa nemrég élezte meg a késeket, így a fekete húsvágó késsel is jobban kellett volna vigyáznom. Miközben fél kézzel, ügyetlenkedve befejeztem a mosogatást, azon gondolkoztam, mihez is fogok most kezdeni. Azt már most tudtam, hogy a tanulást elfelejthetem, képtelen lennék rákoncentrálni. A másik ötlet az volt, hogy elmegyek egyet kocogni. Ez volt az egyetlen rendszeresnek mondható tevékenységem nyáron, és meg kell hagyni, eléggé megszerettem. Megtöröltem a kezem, és a szobámba mentem. Ráérősen öltöztem, hisz, még csak háromnegyed hat volt. Kimentem apának szólni, hogy elmegyek, persze rögtön rákezdett. – Nem vagy éhes? Soha nem eszel. A végén még elfogysz, kislányom. Különben meg hova mész? – csak úgy sorozta a kérdéseket. – Nem vagyok éhes, ettem a városban. És mindig szoktam enni, csak soha nem látod. – grimaszoltam – Csak kocogni megyek. – Közben felhúztam a sportcipőm, felgumiztam a hajam, és indultam is – volna, ha nem bújt volna el előlem a headsetem. Végül pár perc után megtaláltam a zsebemben – ki gondolta volna – és elköszöntem apától. – Fél óra múlva jövök, vittem kulcsot! Szia! – és már kint is voltam a szabadban. Kicsit hűvös volt a levegő, már hat volt, és sötétedett. – Legalább senki nem fog felismerni, és zavartalanul futhatok. – Gondoltam magamban. Szerettem a sötétet.

Elhatároztam, hogy a város szélén fogok futni, mert ott csönd van, és minden sokkal nyugodtabb, mint beljebb. Elindultam az lefelé utcánkon, közben beraktam egy megnyugtató számot, és halkan dúdoltam. Közben megint a miérteken gondolkodtam. Olyan átlagos vagyok, Ő pedig… nos, hát, minden volt, csak átlagos nem. Megkaphatna egy egzotikus szépséget, mint Carmen, vagy egy modellt, mint Anne, esetleg egy természetes hosszúlábú szőke gyönyörűséget, mint Steph. Annyi lehetőség van, és Ő mégis engem hívott meg ebédelni. Érthetetlen. Önkéntelenül ismét arra gondoltam, hogy csak az ígéretét akarta betartani. Ez elég stabil állításnak bizonyult. Ugyan mit szeretne egy olyan tökéletes kidolgozott testű, mogyoróbarna hajú és tengerzöld szemű tökéletes férfi, tőlem, az átlagos testalkatú, átlagos arcú, átlagos életű lánytól? Közeledtem az utca végéhez, ahol már a lámpák is csak ritkábban égtek, nem fenyegetett annak a lehetősége, hogy valaki meglát. Na, itt lakik Kaylee, halkan kell kocognom, ha kijön, innen nem megyek el hamarabb, mint másnap reggel. Elmosolyodtam. Nagyon szerettem Kayleet, félreértés ne essék, de rengeteget tudott beszélni.

Célhoz értem. Az egyenes útszakasz, kevés lámpával, bár innen nézve elég félelmetesnek tűnt. A zene váltott, jött egy gyorsabb ütemű szám, ami segített az elindulásban. Nekiindultam a távnak, és nem is volt annyira nehéz, mint ahogy azt gondoltam. Egy jó ideje kocoghattam, amikor egy hangot hallottam hátam mögül. – Ó, kislány, nem félsz a sötétben? – a hangja alapján 20 év körüli lehetett. Összerezzentem, megálltam a lámpa alatt, és a hang irányába fordultam. – Nem – mondtam határozottan. Nem tudtam kivenni az alakot, ő a lámpa fénykörén kívül állt. – Pedig kéne. Az ilyen veszélyes alakoktól, mint én. – felnevetett, a nevetése annyira emlékeztetett valakiére – lassan kezdtem kivenni a körvonalait. Elég magas volt, és fekete bőrdzsekit viselt. Egy picit elkezdtem félni. Ugyan mit akar ez a férfi? Ismerem egyáltalán? Miért állított meg? Ez elég jó kérdésnek tűnt, így hangosan is kimondtam. – Szeretnél valamit, vagy hagysz futni? – felnevetett. – Csak egy üzenetet kéne átadnod – emelte fel a kezeit mentegetőzésképp – Azt üzenem az öcsémnek, hogy itt vagyok, és vigyázzon a barátnőcskéjére, nehogy átcsábítsam a rossz oldalra. – gonoszan kuncogott, majd közelebb lépett a fényen belülre. Majdnem eltátottam a számat. Eszméletlenül gyönyörű volt. Annyira, mint… Stefan! A nevetése is Stefanéra hasonlított, csak gonoszabb volt. De ez a férfi máshogy volt gyönyörű. Itt állt velem szemben, maga volt a gonoszság megtestesítője, úgy állt, mint egy nagymacska, aki támadni készül. Fekete hajtincsei eltakarták a fülét, mélyfekete szeme csábítóan nézett rám. A szemei… feneketlenek voltak, belenéztem, és úgy éreztem beszippantanak. Az ajkamba haraptam. Hihetetlenül vonzó volt. Egy hatalmas lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, olyannyira, hogy a mellkasa pár centire volt tőlem. Nem mertem felnézni rá, csak azt éreztem, hogy lehajol, és megcsókol. Szinte harapta az ajkaimat, magához húzott, és végig simította nyakamon, és erősen belemarkolt a hajamba. Némán sikoltottam, levegő után kapkodtam, a szemeim tágak voltak, a szívem iszonyatosan kalapált. Próbáltam eltolni magamtól minden erőmmel, de mindhiába. Olyan volt, mintha egy jégtömböt akarnék eltolni. Felesleges próbálkozás. Lefogta a kezem, neki alig került erőfeszítésbe én viszont nem bírtam kiszabadulni. Éreztem milyen hatalmas ereje van, olyannyira, hogy szerintem képes lett volna kiszakítani egy fát a helyéről. Elkezdtem rettegni. Menekülni akartam, Stefan karjaiba. De olyan erősen fogott, hogy egy centit se bírtam mozdulni. Aztán elernyedtem. A csókja lággyá változott, és gyengéden simogatta az arcomat. Pár pillanattal később elengedett. Két ujjával felemelte az állam, és mélyen a szemembe nézett. – Legközelebb – mondta könnyed mosollyal az arcán – önként fogsz megcsókolni. – Mikor aztán végre elengedett, a földre rogytam, és a fejem nagyot koppant a betonon. Elsötétült minden.

Egy ágyban ébredtem. Egy ismeretlen ágyban. Stefan hajolt felém aggódó arccal. – Lara, jól vagy? – kérdezte ijedten. – I-igen… - mondtam lassan. – Mi történt? Hol vagyok? – Stefan arca megváltozott. Megkeményedett, és dühös lett. – Emlékszel mit meséltem a bátyámról? – Igen, hogy nem vagytok jóban – felnevetett, de semmi vidámság nem volt a hangjában – Az egy enyhe kifejezés, hogy nem vagyunk jóban. Gyűlöljük egymást. Damon mindent megpróbál elvenni tőlem, ami egy picit is boldoggá tesz. A lakásomon vagy, Lara. Úgy sajnálom. – az arca megbánó lett. – S-semmi baj… – suttogtam. Hirtelen eszembe jutott minden apró részlet. Felültem az ágyban, és levegő után kezdtem kapkodni. Stefan riadtan fogott meg. – Jól vagy? Mi történt? – most mit mondjak erre?! – Miután hazahoztál elindultam futni, és egyszer csak megszólított egy idegen, aki azt üzente, hogy mondjam meg, hogy vigyázz a barátnődre, nehogy elcsábítsa. Azután… – nem mertem elmondani. – Folytasd Lara, mi volt azután – Stefan borzasztóan ideges lett. – Elájultam, és itt ébredtem fel. – nem mondhattam el neki, ki tudja, hogy reagált volna rá. – Bántott?  – Stefan a fogát csikorgatta és tajtékzott a dühtől. Kevés választotta el attól, hogy most rögtön a bátyja nyomába eredjen. – Nem, csak mikor elájultam, bevertem a fejem. – Aztán aggódóra váltott. – Ó, Lara, úgy sajnálom, miattam történt ez az egész. – félreértette. Nem miatta történt – Én mentem ki egyedül az éjszaka közepén, mással is megesett volna. – Jól vagyok – hazudtam. Nem voltam jól. A fejem lüktetetett, és iszonyatosan szédültem. De úgy látszik, jól hazudtam, mert Stefan mintha megnyugodott volna. – Mennyi az idő? Jesszusom, 8 óra. Haza kell jutnom! – már előre hallom a kiabálást. – Hazaviszlek. Fel tudsz állni? – megpróbáltam, és sikerült. Bár a fejem olyan nehéz volt, akár egy vasgolyó. Kitámogatott a kocsijához, és elhajtottunk. Mikor a házunk elé értünk, elfogott a félelem, hogy apa mit fog szólni. Stefan körültekintően ott állt meg, ahol nem látszott az autó. Megöleltem, és kiszálltam. Próbáltam egyenesen menni, kisebb-nagyobb sikerrel. Mikor beléptem az ajtón, nagy megkönnyebbülésemre apa már aludt. Halkan a konyhába lopakodtam, ahol egy pohár vizet töltöttem magamnak. – Miért jöttél ilyen későn? – Szólt egy hang a hátam mögül. Hátrafordultam, anya volt az. Nem volt ideges, inkább kíváncsi. – Találkoztam egy barátommal, és elbeszélgettük az időt – mit mondhattam volna? Úgy látszott, ettől megnyugodott. – Menj, pihend ki magad, holnap korán kelsz. – Megkönnyebbülten támolyogtam a szobám felé. Nem volt erőm se fürdeni, se fogat mosni. Bementem a szobámba, és ledőltem az ágyra, de nem jött álom a szememre. A fejem lüktetett, rengeteg gondolat kavargott benne, muszáj volt rendeznem őket. Tehát, mi is történt ma? Reggel késve rohantam az iskolába, belebotlottam Stefanba, egy kedves, aranyos fiúba, akivel sokat beszélgettem, hazajöttem, és mikor elindultam futni, megtámadott egy idegen, Damon – azt hiszem ezt sziszegte Stefan a fogai között. Tehát ez a Damon röviden megfenyegetett, aztán akaratom ellenére megcsókolt. A következő képkocka az, hogy egy puha ágyban fekszem, és Stefan hajol fölém. Elmondtam neki mindent, leszámítva a csókot. Nem tudom biztosan, hogyan reagált volna. Annyira zavaros volt minden. De az a legmeglepőbb, hogy nem félek. Nem félek Stefantól, se Damontől. Egyedül a reggeli ébredéstől félek.

Elhatároztam, hogy ma Stefanról fogok álmodni. A mélyzöld tekintetéről, a puha barna hajáról, a kedves mosolyáról, az ölelő karjairól. Miért nem lehet itt velem? Nélküle olyan egyedül érzem magam. Magányosan…

 

 

4. Fejezet

Az álom

 

Reggel iszonyatos lüktető fejfájással ébredtem. Mikor felültem úgy megszédültem, hogy vissza kellett feküdnöm egy pillanatra. Nem bírtam felemelni a vizesüveget az ágyam mellől, és mikor az órára pillantva láttam, hogy még csak fél hat, elhatároztam, hogy visszaalszom egy picit. De valami megakadályozott. Volt a fejemben egy tüske, ami nem hagyott aludni. Aztán rájöttem mi volt az. Az álmom. Álmomban egy elhagyatott gyár melletti mezőn kóboroltam. Szürkület volt, alig láttam valamit a félhomályban, de kerestem valakit. Őt kerestem. Ott állt előttem, de hátat fordított nekem. Próbáltam kiáltani neki, de egy hang sem jött ki a torkomon, pedig belül üvöltöttem a nevét, „Stefan!”, hirtelen egy hatalmas fekete felhő borította az egyet. Zuhogni kezdett a jégeső, a szél az arcomba csapkodta a hajam, átsüvített a vékony pizsamámon. Egy árny került közém és Stefan közé, ami közeledett felém. Aztán kitisztult egy ponton, és világosan láttam az engem figyelő sötét szempárt. Egy mélyről törő velejéig gonosz nevetés rázta meg a rétet, és én némán sikoltva rohantam Damon elől, de túl lassú voltam, végigsöpört a réten, és elkapott…

Nem volt már kedvem aludni, így hát óvatosan felkeltem, és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Lezuhanyoztam hideg vízzel, ami aránylag felébresztett, fogat mostam, és lófarokba kötöttem a hajam. Mikor visszamentem a szobámba, és kinéztem az ablakon, a szokásos felhőréteg fogadott. – Ejnye, szeptember, nem leszünk így jóban – morogtam félhangosan. Felöltöztem, bepakoltam a táskámba és kimentem a konyhába. Anya szendvicseket készített, apa bent volt a szobában, hallottam, ahogy a szekrénnyel vacakol. –A francba Anne, ez a rohadt szekrény megint nem nyílik! – Anya sóhajtott egy mélyet, és a szoba felé indult – Mondtam már, hogy ne tépd, hanem emeld meg, és húzd ki – mondta csendesen. Neki persze elsőre sikerült. Apa kijött és köszönt. – Jó reggelt Lara! – Jó reggelt apa éés anya! – Közben anya is visszaérkezett tízórait készíteni. – Jó reggelt! De korán keltél ma! Jól aludtál? – kérdezte mosolyogva apa. – Jól – hazudtam. Úgy láttam, hogy a nővérem még aludt, a bátyám már elment. Már ki akartam szabadulni otthonról. Ránéztem a mikró órájára. Hét óra. Lassan indulhatok is a buszhoz. Visszamentem a szobámba, és felkaptam a vállamra a táskám. Nem olyan nagy gond, ha hamarabb kiérek a buszmegállóba. Egy pillanatra megálltam, és kibambultam az ablakon. Mintha egy fekete BMW körvonalait láttam volna a házunk előtt. A szívem majd kiugrott a helyéről. Értem jött. Felvettem a kabátom, a cipőm, és elbúcsúztam apáéktól. – Ha késel, hívj fel! – emlékeztetett apa. – Jó, jó. – mondtam nyúzottan – Sziasztok! – és már rohantam is ki. Harmadszorra sikerült csak beletalálnom a kapu kulcslyukába, úgy remegett a kezem. Mikor végre sikerült, kivágódtam a kapun és odarohantam a kocsihoz. Mikor beszálltam a szívem még mindig hevesen vert. Persze Stefan kinyitotta, és becsukta utánam az ajtót. Mikor beszállt kedvesen rámosolyogtam – Jó reggelt! – aggódóan, de mosolyogva nézett rám – Jó reggelt! Hogy aludtál? Kipihented magad?– nem akartam nyugtalanítani az álmommal, hosszú is lett volna elmesélni – Egész jól. Igen, sikerült. De miért jöttél értem? Már megháláltad azt, hogy segítettem a termekkel. – sütöttem le a szemem. Tágra nyílt szemekkel nézett rám, majd elmosolyodott. Lara – megremegtem, az arcom a kezei közé fogta, így rá kellett nézem – amikor elhívtalak ebédelni, nem emiatt tettem. – tartott egy kis szünetet – Azért vagyok a közeledben, mert ott akarok lenni. – jól hallottam? Á, az lehetetlen. – De miért pont én? – akaratlanul is kimondtam a gondolatomat. Elkomorult az arca. – Lara, annyira lebecsülöd magad. Higgy nekem. – Megráztam a fejem, és lenéztem a sebváltóra. Nincs igaza. Csak egy lány vagyok, Ő pedig tökéletes. Felnéztem rá, és Ő elmosolyodott. – Majd én megmutatom neked, mennyit érsz. – Elfordította a kulcsot, a motor halkan morogva életre kelt, majd beletaposott a gázba, a gumik csikorogtak, és villámgyorsan elindultunk. El is felejtettem, hogy Stefan milyen gyorsan vezet. Belesüppedtem az ülésbe, és szaporán lelegeztem. Nem voltam hozzászokva ehhez a tempóhoz. Kiér

 
Számláló
Indulás: 2012-05-22
 
Chat
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
 
Cserék

 

Madarak és fák napjára új mesével vár a Mesetár! Nézz be hozzánk!    *****    Rosta Iván diplomás asztrológus vagyok! Szívesen elkészítem a horoszkópodat, fordúlj hozzám bizalommal. Várom a hívásod!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, egyéb épületek szigetelését kedvezõ áron! Hívjon! 0630/583-3168    *****    Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?    *****    A szörnyek miért csak éjjel bújnak elõ? Az ártatlan külsõ mögött is lapulhat valami rémes? - fórumos szerepjáték    *****    Ünnepeld a magyar költészet napját a Mesetárban! Boldog születésnapot, magyar vers!    *****    Amikor nem tudod mit tegyél és tanácstalan vagy akkor segít az asztrológia. Fordúlj hozzám, segítek. Csak kattints!